L
L

Az első Budapest Bár koncert…ek

Lovasi András
Lovasi András

Merthogy a  Budapest Bár indulásakor eleinte csak a Katonában voltak koncertek, és mára kicsit összefolynak. Persze először rettenetesen izgult majd minden énekes, főleg azok, akiknek azért ez új szerepkör volt, hiszen nekünk, szerző-előadóknak hirtelen csak az előadó maradt. Elsőre egyszerűbbnek is tűnt, pedig nagyon nem volt az, először is, saját dallal a színpadon lenni az olyan, mintha mondjuk az otthonunkban kéne leoltott lámpánál tájékozódni, más dalával meg ugyanez olyan, mintha a sötét valami vendégségbe lenne.

Aztán, hogy  mi legyen ugye a fölös energiákkal, például a szabad kezekkel, amik nem kellettek hirtelen a gitározáshoz. Hogy van idő gondolkodni, hogy a dalom közben mit  is csináljak? Csináljak-e valamit egyáltalán? Én kipróbáltam eleinte mindent, voltam túlmozgásos kamasz, és egy helyben álldigáló, kerületi döntős a  Ki mit tud?-on. Mára meg már azt hiszem, hogy nem kell figyelni, mit csinálok. Csak úgy kell csinálni, mintha más dala is a sajátom lenne.

Az első-második(?) koncert után a művészbejárónál megállított egy ismert színész. Azt mondta, jó-jó, amit csinálunk, de nem éljük át, nem “adjuk elő” a dalokat. Én meg valami olyasmit válaszoltam, arra ott vannak a színészek. Szóval én a saját dalaimnak sem akarok segíteni, elmondom őket, úgy, ahogy tudom, vagy épp jólesik, aztán menjenek, csinálják a dolgukat, nem akarom segíteni sem a megértésüket, sem az átélésüket. Valószínű ezt akartam volna mondani, de a mai napig azt gondolom, hogy ez a Budapest Bár sikerének az egyik összetevője, hogy sokszor pont azért más egy-egy  sokszor feldolgozott – elénekelt dal tőlünk, mert lekerül róla az a sok modor és máz, ami a sok év alatt rárakodott, és előjön maga a csupasz dal. Például ott van Kollár Lacival az Akácos út. Régen, ha meghallottam a dallamot, mint a Pavlov kutyájának, úgy jelent meg előttem a délidő, rántotthús, a krumpli, a saláta, aztán amikor a Laci énekelte először, rácsodálkoztam a szövegre, jéé ez a dal erről szól?

A koreográfia nagyjából a mai napig változatlan, zenekar fel, énekesek váltják egymást, csak annyiban más, hogy akkor még nem jöttünk le a dalunk végeztével, a színpad széli székekhez ültünk, előttünk asztal, rajta poharak, üveg borok, ittunk, néztük a többieket, a zenekart, megbeszéltük mi volt jó, mi nem, szurkoltunk egymásnak, egy idő után eluntuk, elkezdtünk sutyorogni, aztán mivel nagyon bele akartunk zenélni, jöttek az ütőhangszerek, tojás, shaker, csörgő stb. Különösen Szűcs, Borika meg én voltunk nagyon lelkesek. Ezt abból gondolom, hogy nekünk mondták először, hogy “inkább ne”. Ma már nem vagyunk végig a színpadon, nem ütőhangszerezünk, (kivéve külön engedéllyel a Keleti Andris), és azt is hátul beszéljük meg két dal között, mi van velünk mostanában. Mindenkinek jobb így. És, remélem még sokáig tart, bár kis kanyarnak gondoltam eleinte, ma már hiányozna, ha nem lenne. Ezek a dalok, ezekkel az emberekkel.

Hozzászólások

0 hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. Hozzászólásodat adminisztrátori jóváhagyást követően publikáljuk.

Hozzászólásodat adminisztrátori jóváhagyást követően publikáljuk. ×